Sophie Deraspe új filmje klasszikus középfajú mozi: olyan témát dolgoz fel, ami lélektani és társadalmi szempontból is releváns, a megjelenítés módja azonban helyenként nem kerüli el a kliséket. Ambivalens, hullámzó színvonalú film, aminek a fő felvetésein azért érdemes elgondolkodni.
A kiégett nagyvárosi értelmiség figurája visszatérő karaktere a kortárs mainstream filmeknek. Vígjátékok mutatják be, hogy a multis munkát hátrahagyva is lehet féktelen bulizásba kezdeni, és persze ott vannak olyan popkulturális mérföldkövek, mint az Ízek, imák, szerelmek, amelyek mémesítették ezt az elvonulást, az új kultúrákkal való találkozást. A filmek problémaérzékelése nyilvánvalóan helyes:
manapság egyre nehezebb tartani a pszichológiai könyvek első oldaláról ismert „munka-magánélet egyensúlyt”,
és gyakran tényleg annyira nehéz kiszállni a mókuskerékből, hogy csak egy hirtelen döntés segíthet. A Pásztorok című film ugyanakkor hitelesen ábrázolja, hogy nem elég azt a bizonyos lépést megtenni; a kérdés az, hogy képesek vagyunk-e valóban változni az utazás közben, vagy ugyanazok maradunk, csak már egy másik környezetben.
A film főszereplője Mathyas (Félix-Antoine Duval), egy kiégett kanadai marketinges, aki, miután elhagyja hazáját és munkahelyét, pásztornak áll Franciaországban.
Szembesül a hivatás szépségeivel, de azzal is, milyen érzés, ha az ember egzisztenciája a természetnek van kiszolgáltatva.
Újdonsült társával, Élise-zel (Soléne Rigot) nemes feladatot kapnak: egy népes nyájat kell felvinniük a hegyekbe. Csakhogy a hegyek búvópatakok és végeláthatatlan legelők mellett veszélyeket is rejtenek. In medias res kezdéssel van dolgunk, a film az első jelenetben szinte semmilyen információt nem oszt meg velünk Mathyas személyiségével és állapotával kapcsolatban, hacsak azt nem vesszük ide, hogy a fiú az első percekben elájul. Majd már a helyiek között látjuk őt, amint munka után esedezik, próbál szót érteni egy tőle távol álló társadalmi réteggel. És itt jön a film első érdekes húzása: ettől a perctől fogva arra számítunk, hogy a főhős majd szépen lassan megismerkedik a pásztormesterség rejtelmeivel, barátokat szerez és örökre asszimilálódik az új környezethez. Csakhogy itt nem ez történik:
Mathyas szembesül azzal, hogy a fejében élő romantikus képzetek nem állhatnának távolabb a valóságtól.
A pásztorok nem ritkán vérben, sárban, ürülékben dagonyáznak, és nyoma sincs az állatokkal való harmonikus együttélésnek. Az a kérdés, ki ural kit, és az ember sosem maradhat alul. Nagy előnye a filmnek, hogy egyáltalán nem idealizálja a természetközeli életet sem, bemutatja annak kegyetlenségét, és azt sem jelzi egyértelműen a történet végén, hogy vajon Mathyas képes lesz-e beilleszkedni új otthonában. A pásztorok nem követendő példák és nem is démonok ebben a filmben, hanem olyan emberek, akik életében ugyanazok a dilemmák fogalmazódnak meg, mint bárki máséban.
A környezetrajz mellett helyenként általánosabb kérdésekkel is foglalkozik a film. Szóba kerül például, hogy az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája hogy szorította ki a kisvállalkozókat és az őstermelőket, és arról is beszélgetnek a karakterek, hogy az állam mit tehetne ilyen esetekben. Szépen ábrázolja a mű, hogy a pásztorokéhoz hasonló közösségnek milyen belső szabályai vannak, mennyire nehéz elnyerni a nagy öregek bizalmát, és hogy milyen nagy jelentősége van annak, amikor a történet utolsó harmadában Mathyas végre megkapja a pásztorbotot.
A fő kérdés persze tágabb értelemben az, hogy mi az ember feladata az életében.
Mathyas kanadai sorsát sokan irigyelnék: biztos állása volt, megbecsülték, mégis úgy érezte, hogy hiányzik neki valami. Sophie Deraspe átélhetően mutatja be, hogy mennyire könnyen vagyunk képesek beleragadni kényelmesnek látszó élethelyzetekbe, miközben észre sem vesszük, mennyit áldozunk fel ennek oltárán a saját személyiségünkből. És ezt nem csak a főszereplő sorsán keresztül mutatja meg a film, Élise útja is hasonló: ő láthatóan valódi művészlélek, mégis aktákat tologat egy hivatalban, ami mellett érvként nagyjából a fizetett szabadságot tudja felhozni. Aztán a mozi vége felé didaktikus jelenetekben ismerjük meg a két fiatal változásának mozgatórugóját. A sziklákra állva ordíthatják, hogy nem érdeklik őket a társadalmi elvárások, és már nem tudnának visszatérni a régi kerékvágásba, órákon át bámulni a telefonjukat, kidolgozni a lelküket egy rossz munkahelyen.
Nagyon érdekes figyelni, hogy a Magyarországra eljutó (és ebben nyilván van torzítás) nyugat-európai filmek mennyire diverzek, és hogy a klasszikus szerzői iskolák mellett milyen hagyományai vannak ezekben az országokban a műfajiságnak, a széles közönség megszólításának. Ez a film egyértelműen tömegeknek szól, ám az utolsó harmadáig nagyon szépen tartja az arányokat a rendező.
Megvannak a konfliktusok, érdekes felvetései vannak a filmnek, végig érthető a tét, és a formanyelv sem válik modorossá.
A zárószakaszhoz érkezve azonban elveszti ezt a finomságot, és a fent említett módon elkezd mindent kórosan kimondatni a karakterekkel, ami ritkán tesz jót egy filmnek, ráadásul ebben az esetben igazán nem is volt mit elmondani, legalábbis semmi olyat, ami ne szerepelne önsegítő könyvekben és számtalan filmben. Ráadásul a végén a logikai felépítmény is elkezd összeomlani, a hatásvadász végkifejlet felé haladva már olyan apróságokról is elfeledkezik a film, mint hogy mi lesz végül a nyáj sorsa.
Ezzel együtt könnyen lehet, hogy a Pásztorok meg fogja találni a közönségét. Jól hangzó címszavakat mozgósít, gyönyörű tájakon játszódik és
olyan kérdésekkel foglalkozik, amik időről időre mindannyiunk életében megfogalmazódhatnak.
Persze a rendező azért néha lehetett volna Mathyashoz hasonlóan bátor.
Pásztorok (Bergers), 2024. Rendezte: Sophie Deraspe. Írta: Sophie Deraspe, Mathyas Lefebure. Szereplők: Félix-Antoine Duval, Solène Rigot, Guilaine Londez, Sauvage, David Ayala, Younès Boucif. Forgalmazza: Mozinet
A Pásztorok a Magyar Filmadatbázison.
